Karácsonyi történet..!

       Sziasztok!
       Egy rövid karácsonyi történetet hoztam Nektek! Nem épp a szokásos "Éltek, míg meg nem 
       haltak, de talán ez is tetszeni fog..! 
     

Levél Neked!

Ülök a szobában, és nézem a kinti fényeket. Az emberek sietősen haladnak az utcán, az utolsó bevásárlásokat intézik.  Eltelt egy év, újra közeledik a szeretet ünnepe, a csodák ideje.A rádióból halk zene szól , az asztalon gyertya világít. Nézem az utcai lámpa alatt kavargó hópelyheket, és érzem, hogy megint nedves az arcom. Mindig ez van, ha eszembe jutsz... A gyertya lángja vonzza a tekintetemet és én elmerülök az emlékekben...

Pont egy éve, karácsony előtt történt. Egy csalódáson voltam túl és nem akartam mást, csak felejteni. Az Alpok egyik eldugott részén, egy hotelben foglaltam szobát. Úgy döntöttem, hogy a szüleimtől, a barátaimtól távol töltöm a karácsonyt. Elegem volt a szánakozó tekintetekből, a baráti jó tanácsokból. Nem akartam hálátlannak látszani, de tudtam, hogy ezt egyedül kell megoldanom. Gondolkodni akartam és döntenem kellett, hogyan folytassam az életemet. Élveztem a magányt, hogy senki nem ismer és hogy senkinek nem kell magyarázkodnom a könnyeim miatt.

 Egy gyönyörű, napsütéses reggel sétálni indultam. Egész éjjel havazott, körülöttem sokan sétáltak. Néztem a befagyott tavon korcsolyázó gyerekeket, és mosolyogtam. Hosszú hónapok óta először éreztem a szívemben békét és nyugalmat. Épp arra gondoltam, hogy talán az kellett, hogy elvonuljak, és le tudjam tenni a terheket.. A gondolataimba mélyedtem, amikor hirtelen a hóban fekve találtam magam. Fogalmam sem volt,  hogy mi történt. Óvatosan megmozgattam a végtagjaimat, felültem és körbenéztem. És akkor megláttalak. Fogalmam sem volt, hogy ki vagy, csak a gyönyörű kék szemeidet láttam. Gyorsan felálltál és felém nyújtottad a kezed.

 -Segíthetek?- kérdezted mosolyogva.

 -Köszi, de inkább nem. Már eleget segítettél. Csak a hóba nem sikerült egyedül bejutnom, a többit meg már egyedül is megoldom. De mondd csak, te tiszta hülye vagy? Meg akarsz ölni? Remélem nincs jogosítványod, mert ha egy szánkót nem tudsz irányítani, bele se merek gondolni, mihez kezdenél egy autóval.- nagyon mérges voltam. Rám néztél és hahotázni kezdtél. Bosszúsan dobbantottam a lábammal és nem tudtam, hogy beledobjalak a hóba, vagy megcsókoljalak. Hátatfordítottam neked és elindultam a szállodába. Még sokáig visszhangzott a fülemben a nevetésed. Olyan volt, mint egy lágy dallam a hosszú csend után. Megérintette a lelkem. Visszaérve a hotelbe, lezuhanyoztam és próbáltam olvasni. Persze sikertelenül, mert mindig  a szemeidet láttam. Hirtelen bevillant, hogy én ezeket a szemeket már láttam valahol. A homlokomra csaptam és már tudtam, ki vagy. Nem hiszem, hogy sok nőnemű lény él ezen a Földön, aki ne álmodozott volna legalább egyszer Rólad egy hosszú, magányos éjszakán. Persze én is közéjük tartoztam. Magamhoz húztam a párnám, lehunytam a szemem és elmerültem az álmok birodalmában.

Már sötétedett, amikor felébredtem. Gyorsan rendbe hoztam magam és lementem vacsorázni. Szétnéztem, kerestem a szőke fejet és egy jeges, kék pillantást. Csalódottan vettem tudomásul, hogy nem vagy ott. Csak remélni mertem, hogy még nem utaztál el. Kedvetlenül ettem a vacsorámat, amikor árnyék vetült az asztalra.

 -Leülhetek?-kérdezted.-Ne haragudj, nem akartalak bedobni a hóba, csak a haverokkal szórakoztunk és valahogy így sikerült.

 -Ha nincs nálad a szánkód, nyugodtan maradj itt. Legalább nem vagyok egyedül. 

Te leültél és csendben ettünk. Hirtelen a kezedbe vetted a poharat.

-Nem zavar, hogy még be sem mutatkoztunk? És ha már itt tartunk, igazán elárulhatnád, hogy mi szél hozott ide, és miért vagy egyedül?-nagyon kíváncsi voltál. Lassan beszélgetni kezdtünk. Te elmondtad, hogy gondolkodni jöttél. Nemrég nősültél, de a feleséged megcsalt és most nem tudod, hogyan tovább. 

Humoros voltál és kedves. Hirtelen megfogtad a kezem és én hagytam. Azt gondoltam, talán kockáztatok, nem tudom, mi lesz később. Talán te vagy a boldogság, vagy esély a boldogságra. Nem hittem a véletlenben, de ott hinni akartam a csodában. A karácsonyi csodában.

 Másnap hatalmas hóviharra ébredtünk, esély nem volt a sétára. A szállodában maradtunk és délután segítettünk fát díszíteni.Néztem a fényeket, fogtam a kezed és imádkoztam. Imádkoztam, hogy maradj velem. Mélyen a szemembe néztél és én nem tudom hogy történt, de már akkor szerettelek. Úgy,mint még soha senkit. Lassan elindultunk a szobád felé. Tudtam, életem legszebb éjszakája vár rám. A szobában sötét volt. Elhúztad a függönyt, a hold sápadt fénye és a hó megvilágította a szobát. Nem volt szükség más fényre. Gyengéden megcsókoltál és az ágyra fektettél. Nem siettünk, ki akartuk élvezni az együtt töltött időt. Lassan levetkőztettük egymást. Óvatosan fölém kerültél és abban a pillantaban nem csak a testünk, de a lelkünk is összeolvadt. 

Mikor felébredtem, még sötét volt. Nem akartam, hogy véget érjen az éjszaka. Még nem. Annyira jó volt veled, biztonságban lenni a karjaid között, hallani, ahogy lélegzel, alvás közben nézni az arcodat, amely olyan nyugalmat és békét árasztott. De akkor történt valami. Megszólalt a telefonod. Gyorsan felvetted, és halkan azt mondtad, hogy most nem tudsz beszélni, de mindjárt visszahívod. Azt hitted, alszom, de minden szót hallottam. Ő hívott, akinek azt ígérted, hogy mindig, minden körülmények között vele maradsz. Egy újabb esélyt kért. Mielőtt kimentél a fürdőbe, egy puszit adtál a homlokomra. Tudtam, ez lesz az utolsó érintés, amit tőled kapok. Bár a szívem és az eszem harcolt, tudtam, hogy az eszemre kell hallgatnom. Mert ha szeretlek, nem szakíthatlak el tőle. Te hozzátartozol. Gyorsan összeszedtem a ruháimat, felöltöztem és a szobámba mentem. Felhívtam a portát és üzenetet hagytam, hogy sürgősen el kellett utaznom, nem tudtam elbúcsúzni. A szobámba érve csak álltam az ablak előtt és hullottak a könnyeim. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de a szálloda előtt megállt egy taxi és te beszálltál. Az ablakon keresztül még felnéztél a szombámra, a szemed tele volt szomorúsággal. Könnycseppek gurultak az arcomon, és összetört a szívem. Te voltál minden álmom, minden amit az életben akartam. De el kellett engedjelek. Nem akartam második lenni.

Másnap én is hazamentem. Már nem volt értelme maradni. Otthon próbáltam eljátszani, hogy minden rendben van. Tettem, amit vártak tőlem, ettem, ittam, aludtam, dolgoztam, mosolyogtam. De boldog nem voltam, mert tudod, "a bohóc sem azért mosolyog, mert jó kedve van, hanem mert az arcára van festve a mosoly".És most....? Meg kellett tanulnom nélküled élni. De az élet ment tovább. Felvettem az álarcot és senki nem tudta, hogy mi fáj belül. Most már el tudok tőled búcsúzni.

Ma délután feldíszítettem a fát. Néztem a fényeket és most először éreztem, hogy magyarázatot kell adnom a történtekre.Sajnálom, hogy csak ennyi idő után jelentkezem, de nem volt elég erőm. Időre volt szükségem...

Még annyit szeretnék kérni, ha meggyújtod a karácsonyfán az égőket, egy percre állj meg és gondolj rám. De ne légy szomorú, mert ez így van jól, ennek így kellett történni. Csak kérlek: ne felejts el, és légy nagyon boldog. És még annyit, hogy: BOLDOG KARÁCSONYT!!!

                                                                                                                                Én